A kérdésünk fenntartása….
A kérdésünk fenntartása sokkal fontosabb, mint az arra adott válaszunk. Többször említettem ezt írásaimban, de soha nem fejtettem ki, hogy mire gondolok.
Amikor kérdéseket teszünk fel, nyitunk az új információ -és tapasztalás- lehetősége felé. Amikor választ adunk, zárunk, mivel a kérdés kielégítése megtörtént. A kérdés és a válasz –önmagában- nem mindig visz előre minket. A kettő közötti folyamat a fontos, ami a valódi válaszunkig eljuttathat minket.
Hogy mi a valódi?
Számomra talán az, ami nem kapaszkodik a múlt tapasztalatába. Nem mérlegelő, és nem is a gondolkodásunk, hanem inkább egy új felismerés kibontakozásának eredménye, mely tisztán a jelenben történtekre reagál, mindennemű korlátozás nélkül.
Ez csakúgy megtörténhet egy szempillantás alatt, mint ahogyan falaink lebontása hosszú, kitartó munka által. Azt tapasztalom, hogy utunk során mindkét megélésre szükségünk van csakúgy, mint a „nem tudó” tapasztalására, valamint ebben való időtöltésünkre.
Az életünkben főként a tapasztalásaink visznek előre minket. Amikor ezeket megkötjük és tudássá degradáljuk, akkor korlátozzuk a régi és az új tapasztalásunkhoz való viszonyunkat is. Pedig sokszor szükséges lenne a dolgaink újraértelmezése.
A világ arra ösztönöz minket, hogy minél több ismeret -tudás- birtokába kerüljünk. Ezt tanulással kívülről igyekszünk megtölteni, viszont elfelejtjük azt, hogy ez az egyoldalú töltekezés elkezd minket távolítani valódi természetünktől. Mivel gyakran csak külső információk megszerzésével akarjuk megalkotni önmagunkat. A múlt történéseinek rögzítésével szennyezzük jelenlegi tapasztalásunk lehetőségét, így a jelen belső megéléseinek háttérbe szorulása elkerülhetetlen.
Rengeteget tanulunk, de elfelejtjük, hogy a tanultak használatának tapasztalása az, ami valójában előrevisz minket. A tanult forma egy keret, annak egy része jelenik csak meg, mivel megtöltjük az saját magunk élményével.
A tudásunk bezár minket –sokszor abszolútnak vesszük-, és minél jobban kapaszkodunk belé, annál kevesebb a lehetőségünk az új tapasztalatszerzésre. Pedig e régi ismeretünk lehetne az elrugaszkodásunk stabilitása. Ezzel nincs dolgunk, ez megvan. Nem vehetik el tőlünk, mégis rettegünk, amikor megkérdőjeleződik.
Ahhoz, hogy a kérdéseink mellett is működőképesen végezzük a feladatainkat, fontos látnunk azt, hogy mikor, milyen formában próbáljuk bontani falainkat. A jelenlétünk elengedhetetlen. Ha teljesítenünk kell, akkor nem gyengíthetjük magunkat folyamatosan kérdésekkel. Akkor a tett beszél. Nem gondolkozunk, csak tesszük a dolgunkat, a legnagyobb figyelemmel. Ugyanakkor a kérdéseinkhez időről-időre vissza kell térnünk, időt hagyva a válasz megérkezésére. Ilyenkor érdemes hátrébb lépni, hogy ráláthassuk működésünkre.
Ha a valódi válaszunk megérkezett, azt inkább érezni fogjuk, mint tudni. Mivel annak hatása egyértelműen nyilvánul meg, csak merjük beengedni. Ha a válasz megérkezik -mivel nem kierőszakolható- az új útirány lehetőségei is megjelenik, amit csak tettekkel támaszthatunk meg.
