Az elmúlt hét – legnagyobb port kavart- történései kapcsán fejteném ki nézőpontomat. Abban az esetben, amikor bántalmazóvá válunk, nincs lehetőségünk segítséget nyújtani, mivel egyszerre két szerepet nem tudunk betölteni.
Azt gondolom, hogy az egész generált jelenség –pro, kontra- kártékony, de inkább energiákról beszélnék, mint emberekről.
Amikor valakit áldozattá teszünk, valójában mi is azok vagyunk. Ha én valakit bántok, általánosítva, egyoldalúan minősítve, az valójában az én bántalmazottságom eredménye. Mindenkit oda tudunk elvinni, ahol vagyunk. Ha a szándékunk tiszta, helyes az irányvétel, helyes a beszéd és a tett; akkor az, nem járhat áldozatokkal. Ha igen, akkor valahol elcsúsztunk.
Az esetleges negatív minősítés is segíthet, ha felhatalmaztak, ha őszinte, személyhez kötött – nem csoporthoz szól-, célzott –nem általánosító-, megtartó, a kinyilvánító nem különül el, nincs mögötte ön-ös érdek és nem célja a minden áron való meggyőzés.
Tegyük fel, hogy tiszta szándékunk a segítségnyújtás. Ami valójában csak az alany/ok felhatalmazása által indulhatna, nem lehetünk önjelölt megmentők. Maga a megmentés már egyfajta gyengítés –és agresszió-, mivel azt sugallom, hogy ő képtelen egyedül megoldani az életét.
Az alapvetés számomra az, hogy nem tudunk mindenkin segíteni. Ha azt gondoljuk, hogy az általunk képviselt irány jó mindenki számára, már eltévedtünk. Nem vagyunk istenek, de ha a helyünkre kerülünk, istenien jó dolgokat tudunk megélni, létrehozni.
Ahol a figyelem, ott az energia. Azt tapasztalom, hogy ha valaminek a lényegi energiáját szeretnénk látni, alapszabály az, hogy ne harcoljunk és ne meneküljünk.
Amikor valami ellen harcolunk, annak energiát adunk. Késztetjük arra, hogy erőt merítsen, ami megtörténik már a védekezése által. Sőt, ha ez egy kitervelt szándék volt –az egyén részéről -, akkor már vesztettünk. Gondoljuk csak el, ha a fent említett energia megnyilvánulására semmilyen reakció nem érkezik, mi történik? Elhal. Nem éri el célját.
Ha úgy teszünk, mintha nem történt volna meg, akkor is hibázunk. Mivel a szemünk előtt történő dolgot próbálunk eltussolni úgy, hogy elnyomhatjuk megjelenő érzéseinket. Ez esetben a hallgatásunkkal asszisztálunk. Ha nincs vele dolgunk, menjünk tovább. Ha van, álljunk meg vele szembe, és ’csak’ nézzük.
Ha benne tudunk maradni állást nem foglalva, valamint minősítéseinkbe nem kapaszkodva, akkor kirajzolódhat, hogy valójában mi történik –milyen célt szolgál-, és másoktól függetlenül ez mit okoz bennünk.
Ha valami mellett szeretnénk kiállni, az nem tartalmazhatja azt, amit nem szeretnénk. Ha mégis, akkor – annak elutasításával- már energiát rakunk bele, ami gyengíti energiáink fókuszát, így céljaink elérését. Egy dolog melletti valódi kiállásunkhoz kevés a véleménynyilvánításunk, meg kell azt támasztanunk adott témában felmerülő cselekedeteinkkel.
Ha változtatni szeretnénk, azt magunkban kell elkezdenünk. A változást, a rendszeresen megjelenített energiáink összessége adhatja, melyben az érzelem, a gondolat, a beszéd és a tett egy irányba kell, hogy mutasson.
Ha például én duci, elégedetlen és önbizalomhiányos voltam és sikerült lefogynom, ez önmagában kevés ahhoz, hogy segítsek másnak. Hiába lennék most jó testalkatú és látszólag magabiztos, hogyha utálom a duci önbizalomhiányos énemet.
Ha ezt valóban rendbe tudtam rakni magamban, akkor az megnyilvánul a duci emberekhez való – együttérző – viszonyomban. Ha őket –ducikat- bántom, valójában a régi énemet tagadom meg, ezért önbántalmazásban maradtam és áldozattá teszem saját magam.
Hiába nem úgy nézek ki, belül még ugyanaz a frusztrált duci fiú maradtam.
A lelki sérülésünket nem tudjuk kizárólag a kiváltó ok külső megszüntetésével feldolgozni.
Ezért van az, hogy alkoholisták, akik 10 éve nem isznak egy kortyot sem, mégis annak tartják magukat. Hogy miért? Mert a valódi kiváltó okot nem szüntették meg, csak a tevékenységet. Így rettegnek attól, hogy bármikor visszaesnek.
Ambruzs Szabolcs
