A látszat
Gyakran eshetünk abba a hibába, hogy utunkat sorssá alakítjuk pusztán azzal, hogy nem hozunk valódi döntéseket, és toldozzuk-foltozzuk megrekedt életünket.
Többen azzal nyugtatják magukat, hogy legalább egészségesek, és másnak rosszabb, ezért fenntartva a látszatot megy a szerepjáték, de egyre nehezebb szerepben maradni. Tehetik ezt mindaddig, amíg lelkük egy része bele nem hal, vagy az élet meg nem állítja az ámokfutást. Mert vagy így, vagy úgy, de a valóság utat tör magának.
Azt tapasztalom, hogy többen még a múltban élnek, és a –látszólag- lezárt párkapcsolatot sem tudták elengedni csakúgy, mint a gyermekkoruk tapasztalatait, traumáit. Viszik tovább a mintát, a sérelmet vagy a haragot, elfogadás és elengedés hiányában.
A búcsú és az elengedés tanulása egy nagyon fontos lépésünk, ahol hátrahagyhatjuk mindazt, ami már nem tartozik hozzánk.
Hány ember él bántalmazó kapcsolatban, ahol kapaszkodnak egymásba, mert félnek az egyedüllét tapasztalatától. Próbálják elfogadni az elfogathatatlant, és jó pofát vágni mindahhoz, ami történik közöttük.
Felnőni és kapcsolódni képtelen férfiak, akik megrekedtek tinédzserként – még mindig- minden nőt szeretnének megszerezni. Teszi ezt akkor is, ha párkapcsolatban él. Sőt, gyakran ez az alapja a randalírozásának. Mivel támasza nélkül, egyedül, tisztán, kockázatot vállalva képtelen lenne a helytállásra.
Nők, akik még mindig hisznek abban, hogy megváltoztatják bántalmazó párjukat. Igyekeznek elfogadni az elfogathatatlant, próbálnak túlélni. A legrosszabb esetben csak a gyermekek adják az életük értelmét, akik viszik a felnőni képtelen szülők terhét. Gyermekek, akik azon fáradoznak, hogy miként tartsák össze a családot. „Hitesd el apuval, hogy neked is van valakid.” Szörnyű ez!
A búcsú fájdalmas. Egy munkahely vagy tevékenység váltása csakúgy félelmetes tud lenni, mint elköszönni egy közösségtől, baráti- vagy párkapcsolattól.
A legutóbbi küzdelmi edzésünket egy búcsúbeszélgetéssel kezdtük. Egy két éve járó tanítványom köszönt el tőlem és a csapattól. Megosztotta érzéseit, gondolatait, – részleteket abból, amit négyszemközt beszélgettünk- és azt, hogy miként jutott el a döntéséig. Még nem tudja, hogy merre, de elindul, hátrahagyva jót és rosszat. A csoport reagált erre, tisztán és őszintén. Felemelő volt!
Számtalan tanítvány tűnik el szó nélkül, teszi ezt olyan hirtelenséggel, mint ahogyan érkezett. Vannak, akik csak tőlem búcsúznak el, mellőzve a közösséget, akik nélkül nem fejlődhetett volna. Ahová idegenként érkezett, és a távozása is idegenként történik, ott valami félrecsúszott.
Sokan nem mernek lépni, mivel félnek az ismeretlentől, attól, hogy még rosszabb helyzetbe kerülnek. Nem tudják, hogy merre tovább, és kétségbeesetten kapaszkodnak megkopott emlékek töredékeibe. Ilyenkor segítség kérése kockázatos, mivel megállásra kényszerítené, a szembenézése elkerülhetetlen lenne. Így marad a bujkálás és kapaszkodás.
A valódi erőnk megnyilvánulása nem az, hogy megtehetsz mindent, amit akarsz. Hanem, hogy nem kell megtenned azt, amit nem akarsz.
Nem kell látnunk, hogy merre tovább, és mit szeretnénk. Elég, ha azt tudjuk, hogy mit nem!
